Holnap, március 15-én lesz 175 esztendeje, hogy a nemzetközi események feltüzelte hangulatban Pest-Budán is kirobbant a polgári forradalom a feudális elnyomással szemben. Ezt követően másfél éven keresztül zajlott a küzdelem a törvényhozásban és a csatatéren egyaránt. A forradalom elbukott, vezetőit kivégezték, börtönbe zárták, vagy emigráltak. Az ezt követő 18 évben a bosszúállás, az elnyomás, a nemzeti és polgári jogok lábbal tiprása keserítették meg Magyarország mindennapjait. Míg vesztes oldal szereplői egymást okolták a közös küzdelem során elkövetett hibákért, bűnökért, árulásokért, mégis mindannyian ugyanabban a sorsban osztoztak: a szabadsággal az ország jóléte is sírba szállt, a gazdaság hanyatlott, az ország fejlődése visszamaradt. Sokan érezhették úgy, hogy 1848-49 csak egy múló történelmi epizód volt, egy vesztes és emiatt talán felesleges erőfeszítés, amely után az elnyomatás még keményebb évtizedei jöttek. Ma, 175 évvel később, mégsem a győztes Haynau, hanem a bukott politikus Kossuth Lajos szobrát koszorúzzuk szerte az országban. A gyermekeink Petőfit szavalnak, papírpénzeinken Deák és Széchenyi képei néznek ránk vissza, amint naponta fizetünk velük a mindennapi kenyerünkért.
Hazánk történelmében a szabadságharcok ritka fellángolások, melyeknek fénye beragyogja a leverésüket követő sötétebb évtizedeket, éltető fényükkel irányt mutatnak a következő generációknak, mindig a szabadság, a jólét, és kivétel nélkül mindig Európa és a Nyugat irányába. Ismerjük Széchenyi, Kossuth, és Deák vitáit, tévedéseit és mulasztásait, ma mégsem ezt őrizzük emlékezetünkben, hanem közös küzdelmük lángját, ezt adjuk tovább nemzedékről nemzedékre. És ahogy a sötétséget legyőzi a világosság, történelmi visszatekintésben úgy győzi le következetesen, minden alkalommal az okos az ostobát, a közös egyénit, az önfeláldozás az önzést, a tiszta a bűnöst.
Ez a bizonyosság vezérel bennünket ma is. Eltérő hitű, eltérő vallású magyar hazafiak egyaránt erőt meríthetnek megváltónk kétezer évvel ezelőtti szavaiból: “Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is.”
A forradalom és szabadságharc elbukása után síri csend üli meg a tájat, Szózatunk költőjének szavai ma is bennünk visszhangzanak: “most csend van és tél és hó és halál”. A hitüket és reményüket vesztett emberek látszólag beletörődnek a megváltoztathatatlanba, meghajolnak a túlerő előtt, az utcákról és terekről visszavonulnak otthonaikba. Az ész azt mondja, fogadd el, állj be a sorba, csukd be a szád. Aki számol, nem perel, védi magát és óvja családját, megélhetését és nyugalmát – “hol lehet altiszt, azt kutatja”. Aki számol. Sorra hunynak ki a lángok, sorra esnek el a nyilvánosság és szabadság terei, a városaink, hivatalaink, bíróságaink, egyházaink. Korábban hős szabadságharcosok egyesével hódolnak be és állnak be az elnyomó hatalom szolgálatába – ki nyilvánosan, ki csak a háttérben, láthatatlanul, jó ügynök módjára. A felszín alatti láthatatlan vezérli azt is, ami a felszínen látható: a nyilvános indokok csak eltakarják a valódi okokat: hősnek lenni nem kifizetődő. Korlátlan anyagi erőforrások és anyagi kényelem, esetleg gyors meggazdagodás az egyik, titkosszolgák hada, suttogó és harsogó lejáratás, családtagokkal és tömlöccel fenyegetés, nélkülözés, eddigi barátok elfordulása, nyilvános megvetés, hazug rágalmak a másik oldalon.
Ezeréves magyar történelmünk hősei és a kereszténység mártírjai azonban nem éltek és nem haltak meg hiába. Megtanítottak bennünket arra, hogy van, ami a kényelmünknél, a nyugalmunknál, a jólétünknél is fontosabb. Megtanítottak, hogy ha van “ész, erő és oly szent akarat”, az igenis elhozza mindannyiunk szabadságát és jólétét. Hogy ebben a küzdelemben igenis mellettünk, szabadságunk és jólétünk mellett áll a “népek hazája, nagyvilág”, már csak bátor és becsületes magyar hazafiak kellenek, akik nem engedik, hogy kialudjon a szabadság lángja. Írástudók és vándortanítók, gyógyítók és igehirdetők, akik a fáklyák fellobbanása közötti időszakokban is őrzik a szabadság pislákoló lángját, táplálják a hitet, mert hisznek egy szabadabb, boldogabb Magyarországban. Akiket nem téveszt meg az ezerszájú hatalom, akik ma sem engedik el egymás kezét, akik minden körülmények között kiállnak az üldözöttekért, akik hirdetik az igazságot és harcolnak a bűn ellen, és ezt a szent küzdelmet nem adják fel.
Ébresztő, magyarok! Leroskadtunk, elaludtunk. “Mint oldott kéve”, külön-külön elveszünk, de együtt erősek vagyunk. A bukott szabadságharc után 18 év szakadatlan, néma küzdelemmel a vesztes csapat sikerre vitte a polgári értékrendet. 18 év passzív ellenállása, a közélet 18 évnyi szívós bojkottja kellett ahhoz, hogy az európai küzdőtéren veszteséget szenvedett uralkodó megadja Magyarországnak, amit másfél éves szabadságharcunk leverése után elvett tőle. A passzív ellenállás kivívta a szabadságot, a nyugati kultúra átvétele pedig példátlanul gyors fejlődésnek indította Magyarországot: fellendülő gazdaság, fejlődő egészségügy, jogos nemzeti büszkeség és virágzó kultúra.
Korábban szentül hittük, hogy előbb kormányt kell váltanunk ahhoz, hogy utána rendszert válthassunk. Mára visszatértünk nemzetünk évszázados tapasztalatához: előbb rendszert kell váltanunk ahhoz, hogy utána kormányt válthassunk. Hiába a parlamentben elmondott okos beszédek, hiába a “kancsalul festett egek” gyönyörű Magyarországa, ha választáson soha nem jutunk oda. Amíg ugyanis nincs szabadság, addig csak szavazás van, választás nincs. Csak egy a hazugságok uralmától megtisztított új, szabad országban van esélyünk arra, hogy mi magunk mondhassuk el honfitársainknak, mit tettünk és mit szeretnénk tenni, hogy kik és mik vagyunk – és ne mások mondják el azt helyettünk. Csak egy szabad világban van esély arra, hogy ha valaki igazat mond, nem törik be a fejét. Csak egy szabad világban van esély arra, hogy Barabás helyett Jézus nevét kiáltsa a tömeg.
– következetesen és nyilvánosan álljunk ki a megalázottak és megszomorítottak mellett, akiket igaztalanul üldöznek és akiknek sokszor egy jó szó is ajándék, egy gesztus is sokat jelent küzdelmükben
– következetesen és nyilvánosan álljunk ki a rabláncon rángatott önkormányzatok, az egyházakból kiüldözött keresztények, az igazságot bátran felvállaló bírók, a bűnösöket számonkérő rendőrök és ügyészek, a valóságot leírni bátor újságírók, a szólásszabadságban hívő értelmiségiek, a gyógyítást fel nem adó gyógyítók mellett
– képviseljünk egy más, szabadabb, gazdagabb és boldogabb világot biztosító kultúrát minden cselekedetünkben, legyünk őszinték és tiszták, bátrak és szeretetben példamutatóak!
175 évvel ezelőtti szabadságharcunk után 18 évet vártunk a fényre, 67 évvel ezelőtti forradalmunk után 33 évet vártunk, és ha ma is csak várunk, ismét évtizedek telhetnek el. Én azt mondom: ne várjunk egy újabb világégésre, hogy kívülről jöjjön a segítség! Higgyünk a szeretet, a tisztaság, és a romlatlan erkölcs erejében! Bennünket mint bárányokat küldtek a farkasok közé, mint szegényeket a hatalmasok ellen, tisztákat a bűnösök ellen.
Ébresztő, magyarok, hí a haza! Nincs kicsi és erőtlen, csak magyar hazafiak vannak. Bármily kicsi és erőtlen, igenis minden magyar felelős minden magyarért. És bár Kossuth csak holtában térhetett vissza hazájába, a mi felelősségünk az is, hogy nyugatra szakadt fiaink és lányaink, a mai emigránsok, egy szabadabb és boldogabb hazába, mielőbb visszatérhessenek! Isten engem úgy segéljen!